Gondolatok a transznemű emlékezés napjára
Kérlek, vigyázz magadra!
A következő cikk felkavaró elemeket tartalmaz: transzfóbiát, gyűlölet-bűncselekmények, valamint a belőlük származó halálesetek leírását. Légy szíves, ezt alaposan megfontolva vágj bele az olvasásba!
Különös kettősség húzódik meg a társadalmunk viszonyában a személyazonossághoz. Dokumentumfilmekben követhetjük, amint rég halott emberek, ős- és ókori múmiák vagy középkori csontok felett tűnődő tudósok próbálják feltárni, ki lehetett életében az adott személy. Számítógépes animációként gondosan rekreált arcok néznek ránk vissza a képernyőről. True crime tartalmak sokasága talál témát olyan megoldatlan bűnesetekben, melyekben az áldozat kiléte ismeretlen. A felszínes megfigyelő akár úgy is gondolhatja, megszállottjai vagyunk annak, hogy igazságot tegyünk, és mindenkiről kiderítsük, ki volt életében. November 20-a egyike azon emlékeztetőknek, amik megrepesztík ezt az illúziót.
Nebraska államban, Falls City külterületén, 1993. december 31-én egy farmházban meggyilkoltak egy Brandon Teena nevű fiatalembert - két másik, a házban tartózkodó fiatallal (Lisa Lamberttel és Phillip DeVine-el) együtt. Brandon egy transz férfi volt, akinek története és tragikus halála később, az 1999-es A fiúk nem sírnak című film formájában emelte be a köztudatba a transzneműek ellen elkövetett erőszak létét.
A valóság egy fontos aspektusát azonban képtelen volt átadni a film a közönsége számára. Brandon, akinek életét - és egyúttal az abból önazonosan töltött idejét - fájóan rövidre vágta az ellene elkövetett gyűlölet-bűncselekmény, ezen típusú gyilkosságoknak - demográfiai értelemben - nem a tipikus egyesült államokbeli áldozata.
Bár az ő neve ismertté vált a filmvásznon megörökített (és a filmkészítők által számos ponton megkérdőjelezhetően kezelt) kálváriája nyomán, a meggyilkolt amerikai transzneműek egy jelentős csoportja továbbra is láthatatlan maradt: a színesbőrű transzfeminin emberek, akikre a nemi identitásuk, bőrszínük, illetve gyakran szegénységük metszetében sokkalta nagyobb mennyiségű erőszak és diszkrimináció zúdul.
Tyla Hunter 25 éves volt, amikor fiatal életének véget vetett a gyűlölet. Fekete transz nőként, miután 1995. augusztus 7-én, a munkájába vezető úton autója oldalába csapódott egy másik kocsi, a helyszínre kiérkező hivatásos mentőcsapat ahelyett, hogy megfelelő ellátásban részesítette volna, felhagyott az életmentéssel, mikor felismerték Tyla transzneműségét.
A fiatal nő, aki családja támogatásával már 14 évesen önazonos életet élhetett, nem sokkal a kórházba szállítását követően meghalt. Minderre nem egy Isten háta mögötti, konföderációs zászlókkal dekorált alabamai kisvárosban került sor. Tyla az Egyesült Államok fővárosában, Washingtonban dolgozott.
Nem pusztán az a személy veszi el valaki más életét, aki saját kezének mozdításával tesz a másik ember haláláért. Az is, aki az erkölcsileg tőle elvárható és szükséges tett meglépésére valamilyen oknál fogva rest: gyűlöletből, undorból, félelemből vagy szürke érdektelenségből. Felelős, aki kezének mozdítása helyett a szavaival, viselkedésével, esetleg akár hatalmi döntéseivel taszít vagy üldöz valakit a halálba.
Ebben a cikkben egyetlen ilyen ember nevét sem vagyok hajlandó leírni.
Ma nem rájuk emlékezünk. A mai napon az Örkény István által írt egyperces, az In Memoriam Dr. K. H. G. középiskolai emléke sejlik fel előttem, és az értelmezésé, amit tanáromnak adtam rá.
Nem győzedelmeskedett végleg a morálisan elítélendő fél: a gyilkos lövést leadó őr nevéről nem emlékszik meg a mű. Az áldozatéról igen.
[Az egyperces szövege:
-Hölderlin ist ihnen unbekannt? - kérdezte dr. K. H. G., miközben a lódögnek a gödröt ásta.
-Ki volt az? - kérdezte a német őr.
-Aki a Hyperion-t írta - magyarázta dr. K. H. G. Nagyon szeretett magyarázni. - A német romantika legnagyobb alakja. És például Heine?
-Kik ezek? - kérdezte az őr.
-Költők - mondta dr. K. H. G. - Schiller nevét sem ismeri?
-De ismerem - mondta a német őr.
-És Rilkét?
-Őt is - mondta a német őr, és paprikavörös lett, és lelőtte dr. K. H. G.-t.]
A transznemű emlékezés napját először 1999-ben tartották meg két fekete transz nő, Rita Hester és Chanelle Pickett meggyilkolása nyomán - utóbbi halálának évfordulója adva a mára bevett november 20-as dátumot a megemlékezésekhez. Az esemény azóta jelentősen kinőtte a kezdeti szerény kereteit, és mostanra a transz közösségen belül egy, a transznemű láthatóság napjáéhoz hasonló, széleskörű ismertségre tett szert.
Miközben nem csak az USA-ban, de Magyarországon is mindinkább fenyegető helyzetben találjuk magunkat, nem felejthetjük azokat, akik előttünk jártak: sem azokat, akik túléltek, sem pedig azokat, akik meghaltak. Az aktivizmusukat; az összefogásukat; a jogokat, amikért nem pusztán szavakkal, de - ha kellett - konkrét fizikai harcba bocsátkozva is megküzdöttek.
A múltunk része Magnus Hirschfeld lángba borított könyvtára; a Stonewall-lázadás során a rendőrsorfal felé elhajított téglák; a hormonok beadására használt injekciós tűkön osztozó, szegénységbe taszított - és abban tartott - transzneműek között némán átadott HIV-fertőzés az AIDS-krízis idején. Nincs új a Nap alatt: miközben sokan közülünk egyre inkább aggódnak az ellátásunk biztosítottsága miatt, és mind jobban bizalmukat vesztik a hivatásos segítőkkel szemben, a ‘80-as évek hasonló történelmi tapasztalatai jutnak eszembe.
“A probléma súlyosságát csak még tovább fokozta az egészségügyi szolgáltatásokhoz való elégtelen hozzáférés, amelynek okai között szerepel a szegénység, a megbélyegzés, a társadalmi elszigeteltség, illetve a hozzáférés további, olyan akadályai, amiket a számos transznemű ember által tapasztalt félelem okoz azzal kapcsolatban, hogy felfedje transzneműségét az egészségügyi szolgáltatók előtt (és ezzel potenciálisan ismét abba a sebezhető helyzetbe kerüljenek, melynek leküzdéséért addig keményen dolgoztak).”
(forrás: Susan Stryker - Transgender History: The Roots of Today’s Revolution [2017, második kiadás]: 164-165, saját fordítás)
Mindig is a közösség által éltünk túl. Szövetségeket és barátságokat építettünk. Szavakat és megértést adtunk egymásnak, hogy megfogalmazhassuk - talán saját magunk számára is első alkalommal -, mit érzünk és kik vagyunk valójában. A közösség, a kölcsönös segítség, a túlélés azonban nem pusztán, hogy nem jelentenek egyedi, különálló projekteket, ezek elválaszthatatlanul összetartoznak, és aktív, egymást támogató részvételünket kívánják meg.
Az idahoi Jennifer Gable egy - az agyában előállt - verőértágulat miatt 2014. október 9-én életét vesztette. A 32 éves nő jogi dokumentumaiban ekkorra már az önazonos adatai szerepeltek, ravatalozásán és temetésén - kiszolgáltatottságának csúcsán - mégis megtagadták tőle, hogy női létének megfelelően helyezzék nyugalomra.
Barátai elborzadására a nyitott koporsóban fekvő Jenniferre férfi ruhát adtak, haját rövidre nyírták, sminkjének nyoma sem volt. Mindennek a hátterében a nő elidegenült apja állt: ő rendelkezett a lánya teste, így pedig a temetés módja fölött. A temetkezési vállalat nem utasította el a groteszk, tetemgyalázó kérést.
Az ügy érthetően nagy port kavart, és az ebből származó felháborodás biztosította, hogy - bár az apja a halálában gúnyt űzött a végső tisztelet megadásából, amit Jennifer érdemelt volna - valódi, saját maga által választott, önazonos nevén emlékszünk rá. A gyilkos őr nevéről nem emlékezik meg az egyperces. Az áldozatéról igen.
Fájdalmas látni, hogy következetesen több gondot fordítunk rég halott múmiák és csontok valódi személyazonosságának a feltárására, mint arra, hogy megfelelően dokumentáljuk a transz ellenes gyűlölet-bűncselekmények áldozatainak a nemét, és az önazonosságukkal összhangban emlékezzünk meg róluk.
Fájdalmas tudni, hogy jobban bízhatok egy őskőkori koponya arc-rekonstrukciójának a pontosságában, mint a közösségünk ellen elkövetett bűncselekményekről szóló statisztikákban - már ahol léteznek egyáltalán összegyűjtve ilyen adatok.
Holnap erőt kovácsolok ebből a fájdalomból, hogy továbbra is ott lehessek a közösségeknek, amelyek életben tartanak. Ma azonban azokra a transz sorstársainkra emlékezem, akiket elragadtak tőlünk, akik már nem lehetnek velünk, akiknek már csak az emléke tarthat velünk egy élhetőbb jövő felé vezető rögös úton.
Mindig is közösségek által éltünk túl, ennél fogva mindig is közösségként kell viselkednünk. Egy közösség pedig emlékszik a halottaira.