Mindenki transznak néz ki - Te is!

Mindenki transznak néz ki. Legalábbis, ha elég ideig vizslatják - nem ritkán rosszindulatú - gyanakvással az embert, akkor mindenképp. De mégis miért tenne ilyet bárki?

“Megmondom róla, hogy transznemű! Látszik rajta”

Gyakran találkozom ezzel a gondolattal. Hasonlóan az etnikai vonatkozású közeli rokonához (“Látszik rajta, hogy van benne egy vonóval!”) a legtöbbször ez is felcseréli a következtetést az ahhoz elvezető úttal.

Egészen addig, amíg egy személy - legyen akár híresség, akár átlagember - transzneműségéről tudomást nem szerzünk, a legtöbbünk alapértelmezetten a nemi prezentációja (vagyis a kinézete, öltözködése és viselkedése) alapján ítéli meg, hogyan lenne helytálló hivatkoznunk rá. Bár ez a zsigeri bekategorizálás nem minden esetben ad pontos eredményt, az esetek többségében működik. A társadalmi nyomás gondoskodik róla, hogy így legyen. Mi rejlik ennek a hátterében?

Mi alapján tudjuk megmondani, ki milyen nemű?

A válasz olyannyira kézenfekvőnek tűnhet, hogy már maga a kérdés felvetése is értelmetlennek hathat. Azonban, ha valóban belegondolunk, a hétköznapi interakcióink közben nem igazán hozzáférhetőek számunkra az általános és a középiskolában tanult biológiai-nemi meghatározásokban foglalt testi jellegzetességek.

• A beszélgetőpartnerünk kromoszómáit nem látjuk és más érzékszervünkkel sem ismerjük fel. Nem véletlen, hogy az emberiség történelmének mindössze töredéknyi részében tudtunk egyáltalán a létezésükről.
• Ugyanez a helyzet a másik fél nemi hormonjaival és azoknak a szervezetén belüli szintjeivel.
• A belső és külső nemi szervek ugyan már érzékelhetőbb méretűek, de jellemzően csak keveseknek ismerjük ténylegesen ezeket a testrészeit, hiszen ez már olyan közelséget igényel, amit az életünkben jelenlévő embereknek csak kis hányadával élünk át.
• A másodlagos nemi jellegeket is általában csak egy vagy több rétegnyi ruhán keresztül látjuk vagy érezzük.

Szinte minden esetben látjuk viszont a másik ember viseletét, halljuk a hangját és a beszédjének módját, tapasztaljuk a viselkedését. Ezek összessége pedig a legtöbb szituációban valóban jó kiindulási alapot jelent ahhoz, hogy felismerjük a másik személy nemét - vannak azonban kivételek, akiket nem hagyhatunk figyelmen kívül.

A nemünk mint identitás és performansz

Azért, hogy az egyes embertársaink önprezentációja alapján ennyire hatékonyan be tudjuk azonosítani a nemi identitásukat, elsősorban az felelős, hogy a nemiség egy kulturális értelemben erősen kódolt jelenség.

Mi több, a társadalmunk többségét cisznemű (vagyis nem transznemű, tehát a születésükkor meghatározott nemükkel azonosuló) személyek alkotják. Ez amiatt releváns, mert szemben a transznemű emberekkel, akik az életüknek minimum egy részét az önazonosságuktól eltérő nem “képviselőjeként” megjelen(ít)ve töltik, a ciszneműek jellemzően már a kezdetektől fogva a nemi identitásuknak megfelelő nemi prezentációval élnek. Ilyenkor, következésképp, a külsőleg megjelenő - és így a környezet számára is tapasztalható - nemi prezentációs elemek többnyire összhangban vannak a belsőleg megélt nemi identitással.

A nemi önkifejezés társadalmilag kódolt módjain vannak, persze, akik csavarnak egyet, és szándékosan mennek szembe bizonyos konvenciókkal. Ennek oka lehet a konvenciók lebontására irányuló szándék, művészi cél, kísérletezés vagy szimpla önkifejezés - esetleg ezek valamilyen elegye. Akik pedig nagy mértékben alkalmazzák magukon a konvencionális férfi vagy női megjelenés elemeit, gyakran épp azért teszik, hogy ezzel az adott csoporthoz tartozásukat kommunikálják a többi ember felé, és elkerüljék a meg-nem-felelésből következő megvetést vagy bántalmazást.

A többségi társadalomhoz tartozás (vagy annak meggyőző látszata) szinte minden esetben nagyobb biztonságot jelent.

Ami a ruhánk alatt van…

Nem csak a bőrünk felszínéig terjednek a merev társadalmi elvárások, a csontjainkig lehatolva vizsgálják át akár a testünk legapróbb porcikáját is: megfelelőek vagyunk-e férfinak vagy nőnek? Bár átlagokat tekintve körül tudunk határolni karakterisztikusabb eltéréseket a férfiak és a nők testi adottságai között (pl.: magasság; csont-, izom- és zsírszövetek aránya, valamint elhelyezkedése), ezek a leíró (deskriptív) megfigyelések a kultúránkba idővel előíró (preskriptív) elemekként ágyazódtak be. Többé nem egyszerű megállapítás, például, hogy milyen egy átlagos férfi vagy női testalkat, hanem alapvetőnek vett követelmény.

Létrejött és folyamatosan újraalkotja magát a maszkulinitás és femininitás koncepciója, nemi sztereotípiákban csúszosodva ki.

Ezekre rakódnak továbbá rá az olyan, milliós marketingkampányokkal megtámogatott elvárások, melyek aztán végképp irreális megjelenést kívánnak meg valamennyiünktől. Ilyen, például, a mindig makulátlanul sima, szőrtelen bőr a nőknél vagy a meghatározott kidolgozottságú (és nem ritkán kifejezetten szálkás) izomzat a férfiaknál, amely felépítése és fenntartása mind anyagilag, mind időben, mind pedig akaraterőben jelentős ráfordítást igényel.

Ezt a ráfordítást a társadalmunk legnagyobb része - amely elsősorban bérmunkásként szerzi a jövedelmét - nem engedheti meg magának. Még ha meg is keresnének elég pénzt a sportolói testalkatot lehetővé tévő életmódváltásuk finanszírozásához, napjaikból a felhasználható idő jelentős hányadát továbbra is áruba kellene bocsájtaniuk, rendelkezésre álló akaraterejük nagy részét pedig változatlanul a munkájuk megfelelő ellátására lennének kénytelenek fordítani - nem is beszélve az élet egyéb kihívásairól.

Napjaink kapitalista társadalmai olyan testképet promotálnak, amely épp a kapitalista gazdaság- és társadalomszervezés miatt elérhetetlen a többség számára - még azoknak is, akiknek a genetikája és más testi adottságai egyébként nem jelentenének ehhez akadályt.

Kiváltképpen érintik a testtel és az annak prezentálásával kapcsolatos elvárások a nőket - illetve azokat, akikre a társadalom nőként tekint. Nem véletlen, hogy a szépségipar elsődleges célpontjai éppen ők.

Ugyanakkor, természetesen, a férfiak sem maradnak ki a buliból. Gondoljunk csak az úgynevezett “incel” szubkultúrára, amelynek a kinézettel kapcsolatos megszállottsága, bár elsőre akár szimplán nevetségesnek vagy elkeserítőnek is hathat, valójában egy eltorzult tükörképe mindazon társadalmi fixációknak, amikkel egymást és magunkat aggatjuk tele.

A modern nemi elvárások és szépségideálok eredete

Mi történik, ha valakinek a teste vagy annak módja, ahogyan önmagát prezentálja, nem felel meg a társadalom elvárásainak? Mi történik, ha valaki nem illeszthető bele tisztán és egyértelműen a számunkra konvencionális kritériumrendszer maszkulin vagy feminin kategóriáiba?

A válaszért sajnos nem kell sokat visszautaznunk az időben: a morális pánik, ami Imane Khelif algír ökölvívónő körül támadt a 2024-es párizsi olimpia során, jól példázza, milyen messzire visz, ha gendercsendőrségként elemezzük ki egy nő vonásainak és testalkatának valamennyi elemét.

Különösen, ha viszonyítási alapként egy olyan, szűken meghatározott európai szépségideált veszünk, aminek a kialakulását erősen meghatározta a civilizált nyugat-európai polgár és a világ többi lakója közötti választóvonal meghúzásának az igénye, mondván: a mi civilizált asszonyaink nem olyanok, mint a pusztán félig-meddig civilizált vagy bennszülött népek vad asszonyai. De még csak nem is olyanok, mint a munkások, pláne nem a szegény munkások asszonyai.

Az erkölcsös szépség és a másság mint bűn

A vélt erkölcsi és intellektuális fölényhez - majdhogynem a tündérmesékben is gyakran alkalmazott logika mintájára - hozzátársult a szépség képzete: aki jobb és okosabb, az egyúttal szebb is. Aki pedig önakaratából vagy azon kívül nem képviseli ezt az önkényesen megszabott esztétikai minőséget, az következésképpen alávalóbb.

Az változó, hogy ez a nézet - aminek a jelenléte gyakran még csak nem is tudatosul bennünk - milyen módokon manifesztálódik a hétköznapokban. Nem feltétlenül minden megnyilvánulása nyíltan erőszakos vagy támadó.

Előfordul, hogy egyszerűen tárgyiasított kuriózumként mutogatnak valakit, ami bár napjainkban már csak egészen ritka esetekben történik tényleges emberi “állatkert” vagy “rémcirkusz” (angolul “freakshow”) keretein belül, számos médiatermék ugyanarra a logikára alapoz, mint ezek a mostanra elítélt szellemi elődeik. Televíziós műsorok, online videók és cikkek sokasága továbbra is rendületlenül kovácsolja nézettséggé az egzotikusként, elmaradottként vagy kényelmetlenül másként bemutatott csoportok megjelenítését.

Sosem volt könnyebb kielégíteni a lelkünkben élő morbid kíváncsiságot.

Ez a bánásmód, persze, nem kizárólag a médián keresztül nyilvánulhat meg. Könnyen megjelenhet baráti - vagy akár távolabbi ismerősi - kapcsolatokon belül is, amelyekben egy-egy személy töltheti be az adott kisebbségi csoport illusztris képviselőjének a szerepét: ő a vak, a mozgássérült, az autista, a meleg vagy a transz barátom. Ennek fényében pedig bizonyos helyzetekben, mivel büszkék vagyunk arra, hogy rendelkezünk bizonyos kuriózumokkal, felülíródhat a bizalmasság, és kiadásra kerülhetnek a másikról egyébként nagyon is kényes, a biztonságát fenyegető információk.

Elsőre ártatlan dolognak tűnhet megosztani egy ismerősünkkel a valamely kisebbségi csoporthoz tartozó barátunk kevésbé bensőségesnek ható dolgait, ezzel mégis olyan veszélynek tehetjük ki, amely ránk nagy eséllyel soha nem fog visszacsapni. Az érintettet ugyanakkor komoly problémák elé állíthatja, sőt, akár testi vagy lelki épségét is kockára teheti.

Emiatt minden esetben javasolt kikérni az adott személy álláspontját arról, hogyan viszonyulna a felfedéséhez bizonyos körülmények mellett. Hiába jó az ítélőképességünk egy személy “biztonságosságát” illetően, ha épp egy másik személy bőrét visszük a vásárra nála.

Vannak azonban, akik még csak nem is ezzel a fentebb leírt, félig-meddig “távolságtartó nyitottságnak” nevezhető attitűddel közelítenek a mássághoz. Vannak, akik nyílt erőszakig viszik a bennük felszínre törő undort és gyűlöletet. És vannak, akik szimplán asszisztálnak ehhez a helyeslésükkel vagy akár a puszta tétlenségükkel.

Rassz, osztályhelyzet és szexizmus

Szeretett nagyszüleim kétkezi munkásokként öregedtek meg sok más társukkal együtt. Testükön viselik mind az idős kor, mind a megerőltetések jeleit, amit az évtizedes erőfeszítések válytak a bőrükbe, a húsukba és a csontjaikba. Ugyanezen jelek lassú kialakulásának vagyok tanúja a szüleimen, és sok más ismerősömön, akik a testük képességeit bocsájtják áruba nap mint nap a megélhetésükért.

Van, aki horganygőzt, más a felcsiszolt azbesztport lélegzi be a munkahelyén. Megint másnak a hőszigetelésre használt üveggyapot finom szálaitól viszket a bőre, és van, aki egyszerűen csak órákat áll a munkapad mellett, monoton mozdulatokkal állítva össze nagyobb gépek apróbb darabjait.

Miközben azt az értéket sosem látják viszont teljesen, amit a munkájuk teremtett, testük apránként sérüléseket szenved, idővel visszafordíthatatlanul elhasználódik. Olyan vonások sejlenek fel női családtagjaim testén, amelyek távolról sem egyeztethetőek össze az európai, polgári ideálkép makulátlan hölgyeivel, asszonyaival, akiknek a családjában elégséges kenyérkeresőnek bizonyult a férj: az izmos női karok, amik egykor a konzervgyári árukat rakodták, lassan elernyednek, és lazán logó bőrnek engednek teret. A több évtizednyi állómunka visszerei kitüremkednek a lábakon. Régi égések és sebek öröknyomai mutatják meg magukat a dolgos végtagokon.

Hallathatnánk ugyan a régi frázist, “ha mesélni tudnának” ezek a sokat próbált testek, azonban ne felejtsük, nagyon is képesek még a mesélésre mindazok, akik ezekben a testekben élnek. A ráncok és striák, a megnyúlt bőr és világos hegek olyan személyes történetek bizonyítékai, amilyenekről csak ritkán hallunk a profithajhász sikertörténetek mítoszainak korszakában.

Akarjuk-e még egyáltalán hallani ezeket a hétköznapi, világrengető katarzis nélküli sztorikat?

Kétségtelenül nehéz odafigyelni rájuk, miközben a termelés és tőkefelhalmozás emberfeletti hatékonyságát, illetve a konvencionális szépségideálok elérését szorgalmazó médiumok nagyon más narratívákat zúgnak a fülünkbe. Ezen szépségideálok nőket célzó része, ráadásul, egy olyan csoport idealizált megjelenésére alapul, amely már fénykorában is mindössze a társadalom kis részét alkotta: az európai polgári hölgy törékeny testalkatú; fizikai dologtalanságában megmaradt fiatalosnak; vonásai lágyak; és mivel a kétkezi munka kényszere nem terheli, így a bőrét sem kell az állandó, szúrós napfénynek kitennie - porcelánszerűen fehér, makulátlan bőre és puha ujjbegyei visszatükrözik a társadalmi státuszát.

Kérdés viszont, őt megkérdezték-e egyáltalán valaha arról, kívánja-e magára venni és gyakorolni ezt a szerepet vagy sem. A társadalomtörténet azt mutatja, nem igazán - bár kétségtelen, hogy voltak és vannak, akik az ilyen és ehhez hasonló privilegizált pozíciójukkal visszaélve az azt lehetővé tévő (valamint másokat elnyomó) kapitalista társadalmi és gazdasági rendszert örömmel és tudatosan erősítik.

Minden, ami megfelel a fentebb leírt, élesen körülhatárolt képben foglaltaknak, nőies. Minden, ami ettől eltér, jobb esetben férfias, rosszabb esetben valamilyen elidegenítő, degradáló jelzővel illetett (pl.: civilizálatlan, állatias, igénytelen, barbár, vad, stb.). A nő, akinek a vonásai és a viselkedése - akár a foglalkozása által - nem passzol ebbe a szűkre hagyott elváráshálóba, a nemét érintő vádak kereszttüzébe kerül. A férfinak, aki épp így nem felel meg a társadalmi konvencióknak, minimum felhántorgatják a vélt vagy valós szexuális és romantikus orientációját, de még akár a nemi státuszát is.

Ebben a keretrendszerben gondolkodva a feminin egyfajta, már-már szakrális meghatározássá válik, az érintetlen tisztaság jelképévé, ami védendő, és ami egyúttal megrontható.

Megronthatja valamennyi olyan tulajdonság, ami nem fér össze az előbb ismertetett szűklátókörű elvárásrendszerrel. Mi több, ha valaki már eleve rendelkezik ezen tulajdonságok valamelyikével, ő már eredendően bizonyos szintű romlottságot hordoz magában, és ezt tovább is adhatja megelőzés hiányában.

Ezen a ponton pedig bekopog az eugenika, az emberi lények tenyészállatként szemlélésének az áltudománya, amely egy “jobb” - lehetőleg fehér - “emberfaj” kinemesítésének a szándékát tűzi a zászlajára. Nem véletlen, hogy a nemkívánatos tulajdonságok jelentős része átfedést mutat azokkal, amikkel más bőrszínű embercsoportok rendelkeznek.

Nem kell azonban még csak színesbőrűnek sem lenni ahhoz, hogy a rosszindulatú gyanú árnyéka rávetüljön valakire. Ewa Kłobukowska, lengyel sportolónő meghurcolása ékes példája annak, hogy a gendercsendőrködés nem Imane Khelif kortárs esetével kezdődött, és nagy valószínűséggel nem is nála fog véget érni.

Kłobukowska gyorsfutóként indult az 1964-es olimpián, egy arany- és egy bronzérmet szerezve Lengyelországnak. Az 1966-os atlétikai Európa-bajnokságról kettő arany- és egy ezüstérem birtokosaként térhetett haza. Sportolói karriere során három világrekordot is megdöntött. Elért eredményeit azonban végül egy 1967-es biológiai-nemi ellenőrzést követően, amely alapján Kłobukowskát nem találták kellőképpen nőnek a mezőnyben való részvételhez, érvénytelenítették.

A sportolónő egy évvel később, 1968-ban várandós lett, és egy fiúgyermeknek adott életet. A korábban elvégzett nemi tesztelés eljárásait - ami alapján Kłobukowska érdemeit semmissé tették - végül nem találták megfelelőnek.

A női testek “férfiasságának” és a férfi testek “nőiességének” rendszerszintű büntetése nem pusztán a queer és interszex emberek hátán csattanó ostor.

A többségi társadalom tagjait éppen úgy képes utólérni ez a célt tévesztett társadalmi önszabályozás, mint a gyakran veszélyforrásként kezelt marginalizált kisebbségeket. Elég példa gyűlt már össze, hogy beismerjük, a mások nemisége fölötti zsandárkodás a társadalmi önpusztítás egy típusa. Fel kell hagynunk vele, ha egészséges egyénekből álló, egészséges közösségeket szeretnénk építeni és fenntartani.

Mintafelismerés: aki keres, az talál

Létezik egy angol nyelven “passing”-ként ismert koncepció, amivel legfőképpen transz körökben találkozhatunk. Ennek lényegét úgy összegezhetnénk, hogy azon személyek rendelkeznek ezzel a tulajdonsággal, akik a környezetük megítélése alapján “nem néznek ki transznak” - tehát a legtöbben alapból azt feltételezik róluk, hogy a többségi társadalom tagjai.

A probléma, hogy amennyiben valakinek a transz státuszára - akár tévesen - felhívják a figyelmünket, meg fogjuk tudni találni az ezzel egybecsengő fizikai jeleket: bizonyos maszkulinnak vagy femininnek ítélt testarányok jelenlétét, az illető alkatát; a bőre textúráját; a látható testszőrzete mennyiségét; az öregedés némely nyomainak megjelenését (például a kopaszodást).

Az ember mintafelismerő lény.

Ez a tulajdonságunk azonban egyúttal áldás és átok: a különböző (vélt vagy valós) mintázatok felismer(tet)ésén keresztül korántsem nehéz csőbe húzni minket. Az úgynevezett “marsi arc” kitűnő példa erre. Ez valójában nem más, mint a vörös bolygó felszínének egy olyan képződménye, ami bizonyos szögből, a megfelelő fényviszonyok mellett, kellően alacsony minőségben lefotózva akár emberi arcot is formázhatna. Jobb minőségű képek azonban később rámutattak, hogy ez mindössze a távoli idegen világ porait megvilágító fény játéka és az emberi elme által közösen generált illúzió volt.

Az érzetet, amikor egy rendszertelen tartalomban - leggyakrabban képben vagy hanghatásban - mintázatot vélünk felfedezni, amely azonban valójában nincsen ott, pareidoliának nevezzük. Ide tartozik, amikor arcokat látunk bele a talaj repedéseibe, amikor jelentéssel teli formákat társítunk az égen sodródó felhőkhöz, vagy amikor értelmes szavakat, esetleg épp a saját nevünket halljuk ki véletlenszerű zajokból.

A mintafelismerés lehetővé teszi számunkra, hogy észrevegyünk kevésbé nyilvánvaló veszélyeket a környezetünkben. Éjjel, az erdőt átszelő autóút szélén a fényt élénken visszatükröző szempárt, valamint a felette magasba meredő agancsforma-sziluettet meglátva a pillanat törtrésze alatt realizálja egy tapasztalt sofőr, milyen kockázatos közlekedési szituációba keveredett.

Ennek a mintafelismerésnek a tévedési hajlama ugyanakkor lehetővé teszi azt is, hogy mi magunk teremtsünk veszélyhelyzetet saját magunknak vagy másoknak.

Gyakori eset, például, hogy kapcsolatot feltételezünk bizonyos korábbi, minket ért behatások és későbbi megbetegedések között. Ez könnyen lehet akár megalapozott is, azonban ne felejtsük el, hogy ilyenkor hajlamosabbak vagyunk a közelmúltban vagy a számunkra emlékezetesebb eseményekben (például egy védőoltásban) keresni az okokat, szemben a régebbi, kopottasabb, jelentéktelenebbnek ható emlékeinkkel. Bár utóbbiak nagyobb eséllyel hordozhatnák a tényleges válaszokat, az elménkben kisebb eséllyel nyúlunk értük, amikor magyarázatot keresünk.

A kéthetes lappangási idővel rendelkező betegséget nem három napja kaptuk el, amikor egy régi ismerősünk óvatlanul ránk tüsszentett az áruházi liftben beszélgetve. A valós forrás sokkalta korábban található, és nagy eséllyel már nem is tudjuk felidézni a körülményeit. Hasonló logikával juthatunk el rövid úton az oltásellenesség nyúlüregébe is, mint amellyel itt az ismerősünkre hárítjuk a fertőzés eredetének szerepét. Adott viszont egy másik fontos tényező, ami a puszta vélekedést szikla szilárdságú meggyőződéssé merevíti.

Amikor azt látod, amit szeretnél: a megerősítési torzítás

A megerősítési torzítás lényege, hogy a már meglévő nézeteinket alátámasztó információknak nagyobb jelentőséget tulajdonítunk, és azokat könnyebben befogadjuk, mint amelyek ellenszelet teremtenének az aktuális pozíciónk számára. Nem szükséges, persze, extrém tudománytagadónak lennünk ahhoz, hogy beleessünk ebbe a hibába.

A korábbi példánkra visszautalva, ha ismerősünkről kiderül, hogy épp egy olyan betegséggel küszködik, mint aminek a tüneteit mi elkezdtük tapasztalni magunkon, ezt bizonyítékként vehetjük arra vonatkozóan, hogy valóban tőle kaptuk el - a gondatlansága végett. Közben egyúttal figyelmen kívül hagyjuk azt a fontos körülményt, hogy az esetlegesen tőle származó kórokozóknak nem állt még a rendelkezésükre elég idő ahhoz, hogy tüneteket produkáló megbetegedéshez vezessenek bennünk. Ez utóbbi azonban másodlagos. Józsinak akkor is a szája elé kellett volna tennie a kezét, és akkor nem lennék most beteg!

A megerősítési torzítás egy már adott következtetésből indul ki, és ahhoz kovácsol magának alátámasztást az információknak egy alaposan megszűrt körén keresztül.

Miután a “férfias” vagy “nőies” mintázatokat felfedezni véljük valakinek a kinézetében, akit transzneműnek gondolunk, ez a kognitív torzítás gondoskodik arról, hogy biztosak legyünk a megállapításainkban. A kiindulási ponttá tett következtetésünkhöz szorgosan összegyűjtjük a (sokszor csak látszólagos) megerősítéseket, míg az ellentmondó információkat elengedjük a fülünk mellett vagy addig forgatjuk őket, mígnem a saját igazunkat támasztják alá.

Lehet, tényleg igazunk lesz végül, de nagy az esélye annak is, hogy nem. Elvégre azok sem voltak kevésbé biztosak a dolgukban, akik Ewa Kłobukowskát vagy később Imane Khelifet fosztották meg a kiérdemelt sportolói érdemeiktől, mi több, emberi méltóságuktól.

A transznyomozók és a “transvestigation”

Extrém, de szemléletes példa a fent ismertetett logikából egyenes úton következő “transvestigation”. A kifejezés egyfajta szójáték eredménye, amiben az idejétmúlt “transvestite” (magyarul transzvesztita) szó - napjainkban helyette inkább a crossdresser használatos - és az “investigation” (magyarul nyomozás) ötvözete alkot új fogalmat. Bár ez még akár egy ambíciózus Rocky Horror Picture Show / Scooby Doo crossovernek is lehetne a címe, amire ténylegesen utal, az egy sokkalta kevésbé szórakoztató jelenség.

A “transznyomozók” tevékenységének alapköve egy olyan összeesküvéselmélet, amely szerint bizonyos (minden publikusan elérhető információ szerint cisznemű) hírességek - színészek, zenészek, sportolók, politikusok, stb. - valójában transzneműek. Az igazán mély konspirációt feltételezők odáig is elmennek, hogy az efféle befolyásos emberek túlnyomó többsége (vagy akár mindegyike!) transz, szerintük ugyanis a világot uraló háttérhatalmi elit beavatási rituáléjának a részeként kell a népszerűségre, hatalomra és sikerre vágyóknak tranzíción átesniük.

Mindeközben az igazság épp az, hogy egy transznemű személy szinte minden esetben elveszti (az előbújása és tranzíciója előtti) kedvezőbb társadalmi pozícióját.

Híres emberként ez a veszteség a mozgósítható erőforrások nagyobb rendelkezésre állása nyomán mérsékelhetőbb, de teljesen aligha nullázható. A transznyomozók összeesküvés elméletének fogaskerekeit kemény kavicsként megakasztó, nyíltan transznemű hírességekre is kínál azonban magyarázatot az abszurd állításhalmaz: vannak, akiknek a nemét a háttérhatalmi elit tagjai kétszer is “invertálják”.

Adja azonban magát a kérdés, mivel támasztják alá ezeket a meglehetősen vad állításokat a híveik? A válasz, hogy az általuk vizsgálódás tárgyává tett hírességekről készült fotók és videók megszállott és megerősítési torzításokkal teli elemzésével. Ennek során elsősorban az egyes testrészek méretei és arányai, továbbá az egymással bezárt szögeik képezik az érdeklődés célpontját.

A transznyomozók törekednek az objektivitás látszatának fenntartására, ezért próbálnak egzaktnak tűnő dolgokba kapaszkodni. Hamar kibújik azonban a szög a zsákból, amikor realizáljuk, kedvük szerint hagyják figyelmen kívül a meggyőződéseiknek ellentmondó adatokat, gondosan szemezgetve ki azokat, amelyek megfelelő tájékozottság hiányában képesek a már meglévő narratívájukat erősíteni.

A “transvestigation” a femininitás és maszkulinitás fölötti görcsös társadalmi csendőrködésünk Jekylljének a Hyde-ja. Hasonlóan a széleskörűbb és elfogadottabb változathoz, ebben az extrém verzióban szintén a női testek válnak gyakrabban gyanú, kéretlen vizsgálódás, valamint ítélkezés tárgyává.

Néhány személy, akik az összeesküvés elmélet hívei szerint valójában transzneműek…

• Angela Merkel
• Barack Obama
• Beyoncé
• Bill Gates
• Brigitte Macron
• Jacinda Ardern
• Katie Ledecky
• Lady Gaga
• Madonna
• Margot Robbie
• Marilyn Monroe
• Melania Trump
• Michelle Obama
• Serena Williams
• Taylor Swift

…és még sorolhatnánk napestig.

Annyi megmosolyogtató azért akad a transznyomozók tevékenységében, hogy időnként a saját összeesküvés-elmélet hívő társaikat vagy ismert transzfóbokat is célkeresztbe vesznek, darabokra cincálva a kinézetük legapróbb részleteit, egyúttal pedig groteszk képet biztosítva számunkra, hová vezet a sztereotipizáló gondolkodás zabolátlan megerősítési torzítással társulva.

Ideje lenne kimásznunk a többiek alsóneműjéből

Végtelenül tolakodó és empátiát nélkülöző viselkedés egy saját nevében is nyilatkozni képes, jelenleg is velünk élő ember nemiségét közös vitára bocsátani. Attól, hogy mindössze a szavainkkal matatunk valakinek az alsóneműjében - vagy akár a teste belsejében, a sejtjei mélyén -, nem leszünk kevésbé invazívak a másik személy privát szféráját illetően.

Hiába rejtőzünk annak védelmébe, hogy ez a párbeszéd pusztán biológiai tényekre fókuszál, és ebből kifolyólag teljesen tárgyilagos, ha a gyakorlat azt mutatja, önkényesen, társadalmi elfogultságok által befolyásolva válogatunk össze kritériumokat a vizsgálható biológiai tényezők közül. Azt pedig mostanra egyetlen, sport területén kicsit is jártas szakember sem állíthatja, hogy ne tudná pontosan, miféle özönvíz előtt nyitja meg a zsilipeket, amikor egy sportolónő nőiségét vonja kétségbe.

A magánszférába való ilyen jellegű betörést gyakran próbálják a női terek védelmével indokolni. A konzervatív és fasiszta politikusoktól kezdve a transzneműeket kirekesztő radikális feministákig (angolul “trans-exclusionary radical feminist”, vagyis röviden “TERF”) számos forrást találhatunk efféle érveléseknél.

Van, aki aktívan démonizálja a transzokat: csalóknak, téveszmékkel küzdő deviánsoknak vagy szexuális ragadozóknak tünteti fel őket. Mások azonban a polcon hagyják a vitriolt, és puha párnának megfelelő, empatikusnak ható szavakkal fojtogatják ezt a kisebbséget. Elmondásuk szerint ők mindössze hangot adnak aggodalmaiknak, látszólag udvariasan kérdéseket tesznek föl, és habár ezek legtöbbjére létezik már kipróbált válasz, azt következetesen figyelmen kívül hagyják. Energiáikat nem fordítják a választ jelentő információk előteremtésére vagy megértésére, helyette vég nélkül a kételyeiknek és félelmeiknek adnak hangot.

Nem hajlandóak mérsékelni a transzneműeket érintő, bizonyítottan létező veszélyeket, nehogy ezáltal esetleges - vagy konkrétan csak az előítéletek által befolyásolt fantázia szülte - fenyegetéseket szabadítsanak rá cisznemű emberekre.

Ez a klasszikus villamos-problémának egy sajátosan kifacsart verziója: milyen erkölcsi alapunk van elterelni a vasúti váltóval a megállíthatatlanul közeledő villamost, ha ezen a vágányon rengeteg ember ott rekedt ugyan, de a jelenleg üres vágányra - amire átirányíthatnánk a féktelen járművet - bármikor kilökhetnek valakit?

A kérdések parttalan ismételgetése, valamint a megválaszolatlanság illúziójának fenntartása olyan cselekvésegyüttest alkotnak, ami nem a témában rendelkezésre álló tudás megszerzésére vagy a bővítésének motiválására irányul. Egyetlen célja a bizonytalanság és a félelem megőrzése, hiszen ezek mellett tartósan kényelmes maradhat az aggodalmaskodó kérdezők helyzete.

Amennyiben beismernék, hogy létezik már a kérdésükre válasz, abból a rá alapozott megoldáson való munkálkodás következne. Ez azonban sokkalta nagyobb energiabefektetéssel, mi több, erkölcsi elköteleződéssel járna, amelyek külön-külön is többet vennének ki az emberből, mint a kételyek papagájként való folyamatos ismételgetése.

Míg pedig a közösségeinken belül fennáll a bizonytalanság és a félelem, addig sokak számára jogosnak fog tűnni mások magánszférájának a megsértése, mondván, a jelen körülmények indokolttá teszik ezt a biztonság és a “fair play” széleskörű megőrzése végett - továbblépve a nyilvánvaló ellentmondás fölött, amit ez a hozzáállás önmagában képvisel. Ennél fogva éppen azok válnak a - főként női - privát terekbe irányuló betolakodás elősegítőivé, akik magukra ezen terek védelmezőiként szeretnének tekinteni. Ne legyenek illúzióink, nem azok.

Így ne nézz ki transzneműnek!

Visszatérő viccelődés tárgya internetes fórumokon, amikor egy transz nőt azzal próbálnak kigúnyolni, sosem lesz belőle igazi férfi. Nos, ez valóban így is van. Azt mondják neki, a biológiája által mindig is nő fog maradni, és ezt a megjelenésében sem lesz képes letagadni soha. Ugyanez fordítva, transz férfiakkal is előfordul, nem kevesebb humort és megerősítést hordozva magában ez az életlen, célt tévesztett sértetegetési kísérlet. Nem-bináris embereknél, sajnos, ez a megerősítő hatás valószínűleg nem képes így megjelenni, de a támadó fél az esetükben is ugyanúgy rávilágít valamire: valójában képtelenek vagyunk ránézésre biztosat mondani arról, transznemű-e valaki vagy sem.

A legfontosabb felismerés, amit tehetünk erre vonatkozóan, hogy az élethelyzetek messzemenő többségében nincsen szükségünk a másik személy transz vagy nem transz (cisz) státuszának ismeretére.

Amint korábban írtam, emberi kapcsolataink legnagyobb hányadában a könnyen érzékelhető jellegzetességein keresztül jelenik csak meg a nemiségünk. Mindennapi interakcióinkban ezáltal szinte kizárólag a társadalmi nemmel (angolul gender) kell foglalkoznunk, a másik személy anatómiájával csak sokkal ritkább esetekben - hacsak nem vagyunk nőgyógyászok vagy urulógusok, természetesen.

Valójában közel sem mindenki - megkockáztatom, talán senki sem - amiatt “néz ki transzneműnek”, mert ténylegesen is az. Amiatt néz ki valaki annak, mert ezt egy kielemzésre érdemes, társadalmilag fontos kérdéssé fabrikáltuk olyan kritériumok mentén, amelyeknek eleve csak az emberek egy nagyon szűk rétege képes maradéktalanul megfelelni.

Miért létezik egyáltalán a transz/transznemű jelző?

Nincsen ugyanilyen kompakt és széleskörűen értelmezett kifejezésünk azokra az emberekre, akiket a családjuk eredetileg jobbkezesnek próbált nevelni, végül azonban mégis a bal kezük használata jutott érvényre. Jelenleg ezt egyszerűen nem tartjuk társadalmilag releváns tényezőnek, nem ítéljük el vagy tartjuk veszélyforrásnak, ezáltal pedig nem is keltünk körülötte morális pánikot. Senkinek nem utasítják el a munkahelyi jelentkezését efféle tényezőkhöz kapcsolódóan. Senki nem válik bántalmazás és erőszak áldozatává ennek nyomán, és senki nem veszíti el a családját, a sokéves barátságait vagy a potenciális párkapcsolati partnerének érdeklődését, amikor a másik fél megismeri a személyének ezen aspektusát.

Transzneműként azonban az, hogy egy-egy coming outunkat követően elutasítással és távolságtartással fordulnak majd hozzánk, nagyon is valós fenyegetés. Sosem válhatott volna viszont azzá, ha nem tesszük a nemiséget az aktuális társadalmi rendünk egyik központi elemévé. Könnyen lehet, hogy ennek hiányában a transzneműség fogalma nem is létezne ilyen kompakt, egyetlen szóval kifejezhető formában.

Természetesen, ha valaki szeretné körbeírni az általunk most kollektíven transzneműként jellemzett emberek csoportját egy olyan alternatív társadalomfejlődést bejárt, elképzelt közösség tagjaként, amelyben a nemeket csak sokadrangú faktorként kezelik - vagy akár eleve nem is értelmezik -, erre továbbra is lenne módja. Ugyanúgy, ahogyan én is találtam nyelvi eszközöket azon személyek konceptuális körülhatárolására, akiket egy más prioritásokkal rendelkező világban, ki tudja, “transzkezeseknek” is nevezhetnének.

Amennyiben különösnek vagy magyartalannak hat számunkra ez a szó, érdemes elgondolkodnunk, miért vált egyáltalán a nem, illetve a valódi nem felfedése ennyire erősen társadalmilag terhelt tulajdonsággá és témává. Nem kellene, hogy így legyen. Ez nem szükségszerű velejárója az emberi együttélésnek, a közösségeink folytatólagos létezésének.

A nemiségre vonatkozó elvárások mindenkinek ártanak

Bizonyos genetikai adottságok, a megterhelő munka, a stressz, a terhesség, a menopauza és az öregedés olyan testi tulajdonságok létrejöttét segíthetik elő, amelyek már kívül esnek a szűkre szabott feminin ideálképen. A konvencionális értelemben a nőiestől eltérő viselkedés vagy öltözködés szintén az ideálképen túli, kevésbé biztonságos területre vezethet. Egy olyan társadalomban, ahol a transzneműség jobb esetben felfedezendő kuriózum, rosszabb esetben kockázat vagy romlottság, hamar rávetül a gyanú árnyéka az olyan nőkre, akik nem passzolnak a feminin formatervbe. Bár nem ugyanaz, de részint hasonló a helyzet azon férfiakkal, akik nem felelnek meg a maszkulin elvárások kusza - és nem egyszer ellentmondásos - szövedékének.

Ennek nyomán pedig nem mindenki, aki cisznemű, egyúttal “passing” is.

Két módja van tehát, hogy egészen biztosan ne tűnhessünk mások számára transznak: a nemünknek megfelelő szépségideál tökéletes reprordukálása által (lehetetlen), vagy azáltal, ha tudatosan, közösségként lebontjuk az ehhez a megfeleléshez kötődő társadalmi elvárásokat, továbbá ezzel egyidejűleg felismerjük, a transzneműség és az interszexualitás csupán egyetlen fajta dologra jelentenek valódi fenyegetést: azokra a társadalmi konvenciókra, amik a többségi társadalom számára szintén folyamatos - ámbár annak tagjai által nehezebben észrevehető - terhet jelentenek.

A felszabadítás nem lehet más (mert nem működhet másként), mint közös projekt.