Az Újságírás Szent Kötelessége Annyi Transz Ember Életét Veszélybe Sodorni, Amennyit Csak Lehet

Az alábbi cikk egy szatíra. Az eredeti cikk a The Onion oldalán jelent meg angolul. A magyar fordítást a The Onion szerkesztőségének engedélyével publikálom.

Az eredeti cikk itt található: It Is Journalism’s Sacred Duty To Endanger The Lives Of As Many Trans People As Possible

Az újságírás nem egyszerű. Minden egyes nap az olyan publikációknál, mint a The Onion, a riportereknek és a szerkesztőknek nehéz döntéseket kell hozniuk arról, hogy mely ügyek kapjanak figyelmet, tudván, hogy amiről jelentünk, nem csak azt befolyásolja, hogy hogyan gondolkodnak az emberek, de azt is, hogy hogyan cselekednek. Ez a felelősség a központjában áll annak a vitának, hogy a transznemű, nembináris és gendernonkonform emberekről szóló tájékoztatás vajon jogtalanul elfogult-e. Mint a világ vezető híroldala, amit naponta 4.3 billióan olvasnak, a The Onion szükségét érzi, hogy részt vegyen.

Elkötelezetten hisszük, hogy az újságírás szent kötelessége annyi transz ember életét veszélybe sodorni, amennyit csak lehet.

“Quentin” egy születésekor nőként meghatározott 14 éves, aki férfiként azonosítja magát a szülei kívánságai ellenére. A tranzícióját egy olyan, nem házas tanára támogatta, aki nem szűz. Ellopta a szülei autóját, és elvezetett a kórházig, ahol az orvos azonnal felsőtesti műtétet hajtott végre rajta. Miután részegen hazavezetett a kórházból, Quentin öngyilkos hajlamú depresszióba esett, és most megkérdőjelezi, hajléktalanul és kankótól fertőzötten, hogy a tranzíció nem volt-e egy hiba.

Quentint csak kitaláltuk, és ez rendben van. Ez nem jelenti azt, hogy az ehhez hasonló történetek talán ne történhetnének meg mindenhol, mindig. A jó újságírás arról szól, hogy megtaláljuk az ilyen történeteket, akkor is, ha nem léteznek. Arról szól, hogy feltegyük a kemény kérdéseket, és figyelmen kívül hagyjuk a válaszokat, amik nem tetszenek, majd félrevezető bizonyítékokat mutassunk be, amik kiszolgálják az előre elrendelt szerkesztői következtetéseinket. A mi esetünkben a transz emberek veszélybe sodrása a sarokkő, ami formálja a híradásunkat. Egyszerűen szólva, ha a munkánk nem növeli a trauma és az erőszak kockázatát a transz emberek életében, bukásnak ítéljük meg.

Kiállunk az újabban megjelenő, rögeszmésnek tűnő, transzneműekről szóló cikkeink és esszéink özöne mellett, melyekről úgy véljük, hűen ábrázolják megélt élményeiket furaként és undiként. Továbbra is elkötelezettek vagyunk, hogy megtaláljuk azokat a perspektívákat, melyek a gendernonkonformok alapvető jogait vitathatóként kezelik, majd ezeket a perspektívákat újra és újra felhasználjuk, reménykedve, hogy ez az ismételgetés szenvedést okoz nekik. Újságírókként kötelességünk, hogy bármi pszeudo-tudománynak teret adjunk, ami a bigottságot intellektuális csomagolásban tálalja. Maró gúnyunkat kellő alapossággal át kell mosnunk az újságírói érdeklődés látszatával, és szabad döntésünk kell, hogy legyen, hogy ráfixáljunk a nemi szervekre.

Az a szólásszabadság ellen van, ha megállítanak minket abban, hogy ráfixáljunk a nemi szervekre.

Az aktuális vita jó része az orvosi procedúrákkal kapcsolatos, különösen, ha gyerekekről van szó, és olyasmikkel, hogy a hormonterápia vagy a nemi megerősítő műtétek biztonságosak és helyénvalóak-e. Ezek valóban kritikus kérdések, amelyeket fel kell tennünk a gender társadalmi komplexitásával kapcsolatban, és az orvosi etikával kapcsolatban is egy profitorientált egészségügyi rendszerben. Minket egyszerűen nem érdekel az ilyesmi. Ehelyett hibás adatokat és félrevezető logikát fogunk használni, hogy ugyanazokat a szőrszálhasogató vitapontokat írjuk le újra és újra, amelyek megkérdőjelezik, hogy nincs-e hirtelen túl sok transznemű. Ez a legkevesebb, amit az újságírói integritás megkövetel.

Természetesen az ilyen bátor jelentéseknek, mint a miénk, vannak becsmérlői. Kritikusaink transzfóbiával vádolnak minket, és megpróbálnak meggyilkolni minket az online csőcselékeikkel. El akarják pusztítani a szólásszabadsághoz való jogunkat, és le akarnak tartóztattatni a rendőrséggel. Miért? Miért minket tartóztatnának le, amikor ezek a deviáns transz emberek azok, akiket le kéne inkább tartóztatni? Tudod-e, mit mond a tudomány a transzneműek letartóztatásáról? Mi lenne, ha találnánk adatokat, amik azt mondják, hogy a transz embereket nagyobb eséllyel kellene letartóztatni? Mit fognak akkor mondani a becsmérlőink? Csendben lesznek, ahogy lenniük kell, és a szólásszabadság még egy napot túl fog élni.

Ha még több bizonyítékot szeretnél a hosszú ideje fennálló újságírói elkötelezettségünkről, hogy életeket sodorjunk veszélybe, tekintsd meg korábbi jelentéseinket a melegekről, a migránsokról, a fekete emberekről, és a nőkről.

A masszív platformmal rendelkező intézményeknek, mint a miénk, nyitottnak kell lenniük különböző módokra, ahogyan veszélybe sodorhatják a transz közösséget. Ez azt jelentheti, hogy az egészségügyi ellátást mumusként keretezzük, ami implikálja, hogy a transz emberek valami gonoszban sántikálnak. Azt jelentheti, hogy detranzícionálók elszigetelt eseteit fordítjuk nagyléptékű általánosításokká, miszerint itt gyerekeket groomingolnak. Ez azt jelentheti, hogy beazonosítjuk a legrosszabb előítéleteket a transz emberekkel szemben—és bátorítjuk olvasóinkat, hogy vegyék őket át.

Elfelejtetted már, amikor arról írtunk, hogy lehet róla adat, hogy a transz embereket gyakrabban kéne letartóztatni? Mi lenne, ha igaz lenne? Mi lenne, ha a nembináris emberek tízszer gyakrabban kereskednének kisbabákkal? Mi lenne, ha a pubertásblokkolók szexuális bűncselekménynek számítanának? Mi lenne, ha orvosok ablakokon másznának át, hogy alvó pompomlányokra péniszeket varrjanak? Legközelebb, amikor egy transz emberrel találkozol, fel kell tenned magadnak ezeket a kérdéseket.

Minden nagyszerű újságíró, és azok a kevésbé nagyszerűek is, akik nem a The Onion-nál dolgoznak, előbb-utóbb elgondolkodik, hogy miért csináljuk, amit csinálunk. Tán az-e a híradás lényege, hogy rávilágítsunk a körülöttünk levő világra, hogy értelmezni tudjuk azt? Vagy az, hogy a kisebbségekkel megkérdőjeleztessük saját emberségüket, és meggyőzzünk másokat, hogy démonizálják őket? Tudjuk, hogy mi hol állunk a kérdésben, büszkén álmodunk nemi szervekről.

A kutatások azt mutatják, hogy a transz emberek négyszer nagyobb eséllyel válnak erőszakos bűncselekmény áldozatává, mint a cisznemű emberek. Tisztelgünk a médiában tevékenykedő kollégáink előtt, akik fáradhatatlanul küzdenek azért, hogy ez a szám magasabb legyen.

— A The Onion Szerkesztőbizottsága